A térképen vizuális formában követhetők a kutatás által vizsgált és feltárt társulatok, színházak, fesztiválok, intézmények és egyéb események. A térképen szereplő városnevekre kattintva pedig a kutatott színházakhoz/társulatokhoz/intézményekhez vezet az út.
A térképes keresőben a kulcsszavakat kérjük vesszővel válasszák el egymástól!
Jó kutatást!
_
Weöres Sándor Theomachia című színművét a Szkéné Együttes 1970. március 21-én mutatta be a szerző jelenlétében. Az előadás rendezője Keleti István, a koreográfiáért Varga Tamás és Andai Katalin, a díszlet- és jelmeztervezésért Harsay Ilona felelt. Ez az darab volt a Szkéné Színház nyitó-előadása.
Déry Tibor Óriáscsecsemő című színművét a Szegedi Egyetemi Színpad 1970. március 22-én mutatta be a szerző jelenlétében, Dunai Tamás főszereplésével és Paál István rendezésében.
Az előadás Petőfi naplóján, az 1848. márciusában keletkezett versein és a Helytartótanácshoz beérkezett ügynöki jelentéseken alapult, amelyet 1972. november 12-én mutattak be a bordányi Művelődési Házban. A társulat egyik legtöbbször játszott előadása lett, nemcsak itthon, hanem külföldön is rendszeresen előadták.
Hiányzó (színház)történetek – „Amatőr” színjátszás a Kádár-korban
A Hiányzó (színház)történetek című kutatási projekt az un. „amatőr” színházi csoportok történeteit vizsgálja az 1960-as évektől a rendszerváltásig.
Ennek első fázisaként a kutatás a magyar „amatőr” színházi csoportok 1961-1972 közötti történeteit és elérhető dokumentációját dolgozza fel. A 2021-2024 között zajló első fázisban a kutatás azokat a ritka pillanatokat kívánja rögzíteni, amelyekben a magyar színház hagyományai megváltozhattak, illetve ezeknek a hagyományoknak az átírására történt kísérlet, még ha ezek a kísérletek elbuktak, vagy következmény nélküliek voltak is.
A kutatás fő hipotézise, hogy a gyakran hivatkozott és kutatott, hetvenes és nyolcvanas évek alternatív, kísérleti, progresszív színházának kezdetei a hatvanas évek „amatőr színházi mozgalmához” nyúlnak vissza. Az un. „amatőr színházi mozgalom” hozta létre a későbbi együttesek és résztvevők jórészét, kialakította azt a működési struktúrát és hálózatot, amiben a későbbiek működtek, illetve megteremtette a befogadás lehetőségeit és feltételeit is. Ennek ellenére szisztematikus vizsgálatukra még nem került sor. Vizsgálatuk azért is sürgető, mert az élő emlékezetet integráló feldolgozás utolsó pillanatában vagyunk, mivel a korszakban aktív alkotók és az előadásokat megtapasztaló nézők generációja lassan eltűnik. Fontos megjegyezni, hogy az „amatőr” megjelölés elsősorban a professzionális társulatokétól eltérő működési feltételekre (és nem az előadások minőségére) vonatkozott. Praktikus okokból jelen kutatás is használja ezt a terminust, de a kutatás hipotézise szerint az „amatőr”, „kísérleti”, „független”, „alternatív” megjelölések genealógiája pontosításra szorul.
A hatvanas évek elején a kádári konszolidáció viszonylagos kulturális nyitást hozott magával, ennek folyományaként az úgynevezett amatőr színházak viszonylagos szabadságnak örvendhettek: a hivatásos társulatok számára korábban tiltott műveket is előadhattak és lehetőséget kaptak a játéknyelvvel való kísérletezésre. Bár számos együttes és alkotó kapcsán születtek fontos publikációk, a téma szisztematikus kutatása és feldolgozása mindeddig nem történt meg. Jelen kutatás két szimbolikus évszám, az 1961 és 1972 (az Universitas Együttes megalapítása és az „amatőr” színházak első országos találkozója) közötti időszak „amatőr” színházi társulatainak történetét kívánja feldolgozni. Megjegyzendő, hogy a kijelölt időpontok nem tekintendők korszakhatároknak, csupán a kutatás praktikus eszközei. Az 1969-ben induló Orfeo csoport és Kassák Ház Stúdió (mivel tevékenységük súlypontja a hetvenes évekre esett, továbbá a hatvanas évek legtöbb alkotója esetében alapkutatások sem történtek) egy következő tervezett kutatás korpuszába tartoznak.
A kutatás első lépéseként a közgyűjteményekben, levéltárakban fellelhető, már létező dokumentumokat szeretnénk felkutatni. Emellett a témára vonatkozó alapkutatások hiánya miatt különösen fontos a magánarchívumok felmérése is. A hatvanas években induló amatőr színházi alkotók és társulatok vizsgálata azonban nem csupán a hazai színháztörténet-írás egy hiátusát igyekszik betölteni, hanem új dokumentumok létrehozása is célja az alkotókkal, nézőkkel, kritikusokkal készült interjúkon keresztül.
A Szkéné Együttes kamaraelőadása Sławomir Mrożek darabján alapult, a rendező Keleti István, a főbb szerepeket Böszörményi László, Wiegmann Alfréd és Hidas Péter játszották.
A Paál István-vezetésű a Szegedi Egyetemi Színpad egyik utolsó bemutatója volt a Kőműves Kelemen. A Petőfi-rockhoz hasonlóan itthon és külföldön is éveken keresztül, rendszeresen játszották. Bár Paál 1975-ben távozott, a Szegedi Egyetemi Színpad vezetését Árkosi Árpád vette át, s a Színpad még 1980-ig működött.
A pokol nyolcadik köre című előadást 1967-ben mutatta be az Universitas (rendező: Ruszt József). A szöveg Pilinszky János KZ oratórium című művének adaptációja, az átiratot Halász Péter, a Dohány utcai lakásszínház alapító tagja készítette. A közvetlen inspiráció a Grotowski-féle szegény színház és az Állhatatos herceg című előadás volt, amelyet néhányan a csoportból korábban láttak. Az előadás paradigmaváltást vitt végbe, a pszichofizikai színház első példája magyar színpadon. Az előadás során a színészek nehéz kövekkel a kezükben futottak körbe, a fizikai megerőltetés lehetetlenné tette a szerepjátszást, egy elképzelt alak imitálását.